Valamikor a kilencvenes évek közepén egy Pan-European Exchange Project (PEEP) keretében néhány diákommal nemzetközi programban vettem részt Athénben. A téma az egyesült Európa terve volt, a résztvevők között holland, dán, bolgár és cseh, magyar és persze görög iskolák képviseltették magukat. Az egyik plenárison egy diák a következő kérdést tette fel: ha valamilyen - természeti vagy gazdasági- katasztrófa következtében egy újonnan csatlakozott tagállam segítségre szorulna, a többiek hajlandók lennének-e segíteni, A holland küldöttség határozottan és habozás nélkül nemet mondott. Miért is tennék, érveltek, hiszen az egyesült Európa nem az Egyesült Államok mintáját szándékozik követni: épp ellenkezőleg: annak ellenében kíván létrejönni.

Amiben nincs is semmi meglepő. Az USA másként jött létre, másképp működik, ellentmondásai sem európai jellegűek illetve léptékűek.Chicagoból nézve egy texasi redneck szánalmas és nevetséges, egy vérbeli kansasi pedig szíve mélyén lenézi a new yorki yuppie-t. De acsarkodásig mégse fajul a dolog. Nálunk bezzeg annál inkább!

Barátaim mesélik, hogy mennyire szokatlan, ha a pesti utcán szembejön egy fekete ember. Hogy sokkal jobb lenne, ha mindenki ott élne, ahová való. És hadd szögezzem le: ez nem csupán magyar reflex! Mi ezt érezzük kirívónak, mert itthon tapasztaljuk a leggyakrabban. De ahogy az európai szélsőjobb térhódítását elnézem: ez egyre veszélyesebb méreteket ölt. Barátaimnak azt feleltem: számomra a párizsi metrón utazni felér egy lelki gyógyfürdővel: a tarka arcok, viseletek és gesztusok vibrálását üdítőbbnek érzem, mint a pesti metró tökegyformán üres tekintetű, elgyötört arcainak és lefojtott agresszióinak állóvizét.

De ez csak esztétikai alapon indokolja ( ha ugyan indokolja! ) a véleményemet. Az igazi kérdés az, hogy ha szokatlan a másmilyen ember jelenléte, akkor vajon mi a szokásos? Nyilván az, hogy ha mindenki olyan, mint én. Csakhogy ehhez tisztában kellene lenni avval, hogy milyen is vagyok én. Ez pedig nemzetállami keretek között nem lehetséges. Amíg önazonosságomat az szabja meg, hogy a másik ember nem normális, megszokott, tehát magunkfajta ember, addig nincs értelme európaiságról beszélni, hiszen ott semmibe vész egyetlen érdemem, egyetlen erényem: az hogy én az enyéimhez tartozom! Amikor a flamand nem kéri a francia nyelvű szórólapot, a milánói lenézi a szicíliait, a törökök évszázados sértettséget táplálnak a görögök iránt, az ugyanaz a  torz, zsákutcás szemlélet, ami Közép-Európát gúzsba köti. Az angolok meg kezdhetnek kapkodni a Brexit után, és kétséges, hogy vissza tudják-e tartani skót és észak ír honfitársaikat a "honfi" szó végérvényes elhagyásától.

Hanák Péter szerint Közép-Európa határa ott húzódik, ahol szilveszterkor a Denevér-t játsszák. Egyszer megnéztem: abban az évben Hamburgtól Brassóig terjedtünk.                                                                  

Európa, hol a te határod?