Mondják, a  Nyugat a politically correct szemléletbe fog belepusztulni. Ez minden bajok forrása: a liberalizmus, a plurális demokrácia, a multikulturalizmus összes ellentmondása ebben a nem túl régi terminusban fejeződik ki legplasztikusabban, egyszersmind leghomályosabban. Mivel hazai közállapotunk és a magyar közgondolkodás nem a dolgok megértése, hanem a közhangulat felkorbácsolása iránt fogékony igazán, a píszí pompás otthonra lelt hazánkban.

Noha nem magyar eredetű. Először állítólag Trockij használta, a párthű kommunisták megnevezésére. A 60-as években Mao kis vörös könyvének hatására terjedt el előbb az angliai, majd az amerikai baloldali mozgalmakban. Igazi népszerűségre azonban csak a 80-as évektől kezdődően tett szert.

Szokás erről puszta nyelvi jelenségként beszélni. Politikailag akkor vagyunk korrektek, ha szavainkkal nem bántunk meg semmilyen kisebbséget, nem sértünk érzékenységet - legyen az szociális, vallási, etnikai, faji vagy nemi. Azt gondolom, a dolog ennél súlyosabb kérdéseket vet fel. Egy társadalom lelki-tudati állapotát tükrözi,  erősen hat rá az adott ország lakóinak műveltsége, oktatásának színvonala, hétköznapi kommunikációra való képessége, a jelenségek észlelésének és értelmezésének kifinomult készsége. Vagy mindezek hiánya.

Ha egy állat úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa - akkor az bizony kacsa. Évekkel ezelőtt egy amerikai perben egy nő milliós pert nyert azzal, hogy megvádolta kollégáját, aki a liftben megdicsérte a ruháját. Az indoklás szerint a férfi nem a munkaerőt, hanem a szexuális tárgyat látta liftbéli utastársában és ez inkorrekt volt tőle. Erre mondom, hogy aki annak néz ki, ami, az az is. Az illető hölgy ( vigyázat! ez a szó sem píszí! ) öltözhetett volna krumpliszsákba, s ekkor nyilván nem lett volna kitéve ilyen inzultusnak. Egy ízben egy erős sminket, erőteljes dekoltázst, leheletnyi szoknyát, neccharisnyát és combközépig érő ezüstcsizmát viselő nőtől azt merészeltem kérdezni, hogy fárasztó volt-e az éjszakai műszak. Megsértődött, pedig hát ha valaki kurvának mutatja magát, ne csodálkozzon, ha annak nézik. De mondok mást. Ha egy étteremben muzsikáló cigányzenészt kisebbségi művésznek titulálok, valójában jobban megsértem, mint ha simán cigánynak hívnám. Hiszen ebből kiérződik a gúny - vagy a tudatlanság.

Mert azért ez az igazi gond. Az, hogy már az általános iskolások is köcsögöznek-csicskáztatnak; az hogy a tizenéves srácok az alsónadrágjukat a derekuk fölé húzva viselik, az nem nyelvi kérdés. Műveletlenség, igénytelenség is van benne jócskán, de az igazi tragédia a  tájékozatlanság. Hogy fogalmuk sincs róla, hogy ez börtön-szleng és börtön-szokás, hiszen a felhúzott gatya azt az üzenetet közvetíti a többi fogoly számára, hogy az illető szívesen lenne köcsög. És ez nem politikai korrektség kérdése. Ez nettó tahóság.

Persze sok múlik azon, hogy milyen értelmezési keretet adunk az adott kijelentésnek. A nigger/néger/színesbőrű/fekete/afro-amerikai/afrikai-amerikai szavak némelyike elfogadható, némelyike jól hangzik, de nem pontos. A nigger mindenképpen sértő, a néger már nem feltétlenül, az afro-amerikai pedig nem megfelelő, mondjuk egy kenyai ember megjelölésére. Amikor a mai kamaszok úgy értékelnek egy jól sikerült partit, hogy "a legjobb nigga buli volt", az nem igazán bántó, bár nekem speciel nem tetszik. Színes csóknak átnevezni a néger csók nevű édességet viszont szánalmas, mint ahogy kész őrület a Rijksmuseum igyekezete, hogy egy Young Negro Girl című festményt átnevezzen Young Girl, Holding a Fan címűre. Illetve az USA-ban komoly hagyománya van a Tom Sawyer átírásának, hiszen az előnytelen színben (!) tünteti fel a feketéket.

Sok múlik ugyanakkor a szándékon. Ha én jóhiszeműen, de tájékozatlanul megsértem valaki érzékenységét, ezt ott és azonnal el lehet rendezni egy bocsánatkéréssel, otthon pedig némi utánajárással, vagyis tanulással. Ha egy japán vendégdiáknak azt mondom, hogy "ti nagyon jók vagytok matematikából", és ezt ő kikéri magának ( megtörtént eset ), az szerintem túlzás. Meg lehet mosolyogni, de nem érdemes ügyet csinálni belőle. Amikor kandidátus nagynéném a 70-es években Párizsban járt egy történész-konferencián és az egyik prof megkérdezte tőle, hogy a kosztüm, amit visel, a sajátja-e, ő fapofával annyit mondott, hogy nem: hazatérte után vissza kell szolgáltatnia a belügynek. És a prof elhitte!

Úgy vélem, a leghelyesebb, ha mindig tudatában vagyunk annak, hogy kivel beszélünk, hogy mi magunk mire vagyunk érzékenyek, és megfontoltan, de nem körmönfontan állunk szóba egymással. Egy hajdani barátom például sportot csinált abból, hogy kizárólag választékosan volt hajlandó kifejezni magát. Amikor ő aziránt tudakozódott, miszerint a zöldség-gyümölcs árus kiskereskedelmi üzlethelyiségében szert tudna-e tenni mintegy 2000 gramm burgonyára, akkor a vásárlók többsége számára világos volt, hogy 2 kiló krumplit kért. Csak a zöldséges nem értette, hogy miért nevet mindenki, és ízes káromkodások közepette kidobta barátomat a boltból. Igaza volt - de ez továbbra sem píszí, hanem rossz helyzetfelismerés és nagyképű ripacskodás.

Láttam egyszer egy kubai-holland ökölvívó mérkőzést. Az első menet kezdetekor a kommentátor azt mondta, hogy a kubai fiút onnan ismerhetjük fel, hogy piros nadrág van rajta. Eszébe sem jutott, hogy a bőrszínek különbözőségére hívja fel a figyelmet.