Akkor most néhány gondolat Nagy Imréről.

Az emberről, aki a Vörös Gárda, majd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tagja volt, aki csekista kiképzésen vett részt, akit kommunista szervezkedés gyanújával többször letartóztattak, akit Kun Béla feljelentése alapján kizártak a pártból, aki a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága felderítő osztályának dolgozott, aki részt vett a Horthy-féle fegyverszüneti tárgyalásokon. aki beterjesztette a földosztásról szóló rendelettervezetet, majd a Tildy-kormány belügyminisztere lett, akit tagjává választott a Magyar Dolgozók Pártja KV, sőt a PB is, aki felügyelte a fegyveres testületekben folyó pártmunkát, aki élelmezési miniszterként irányította az országos begyűjtést, aki első miniszterelnöksége idején új szakaszt hirdetett, aki az MDP KV 1955. április 14-ei határozata értelmében antimarxista és antileninista lett, majd jött ’56 - és a végállomás: 1958. június 16-a.

Aminek holnap van az évfordulója. Vagy ahogy mostanában neveztetik: a megbékélés napja Magyarországon. Aminek méltó megünnepléséhez hozzátartozik múltunk ismerete, hibáink és eredményeink tudomásulvétele, a következmények vállalása.

És aminek nincs, ne legyen köze hősiességhez, pátoszhoz, lobogó ingű önjelölt messiáshoz. Csupán az emberhez, aki képes volt felismerni a ( csakazértis így mondom! ) történelmi szükségszerűséget, úgy lépve túl önmagán, hogy közben azonos tudott maradni önmagával. A moszkovita komcsi, a padlássöprő bolsevik, a bátor antifasiszta, a kritikus párttag, a két infarktust is bevállaló ellenzéki, a politikus, az államférfi, a forradalmár. De nem történelemhamisítók és politikai karrieristák rajzfilmfigurája. Csak úgy egyszerűen: Nagy Imre.