Vitám volt ma a sógornőmmel. Azt írta, hogy a halálbüntetésről beszélni képmutatás akkor, amikor az abortusz révén naponta ölünk vagy öletünk meg gyermekeket. Merthogy az élet a fogantatással kezdődik.

Elgondolkoztam. Csakugyan: milyen elv alapján tartjuk az egyik életet előbbre valónak a másiknál? Miért fontosabb egy gyilkos élete egy magzaténál? Hiszen a gyilkos bűnös, a magzat meg bűntelen. Tiszta sor.

De akkor milyen alapon öljük meg az állatokat? A tápláléklánc olcsó kifogás, hiszen ahhoz nem kellene baromfigyárakat és vágóhidakat üzemeltetnünk. Vagy szórakozásból vadásznunk.

És akkor még nem szóltam a legyekről, szúnyogokról és kullancsokról. Az ő életük talán nem istentől való? Na és persze a növényeké is. Jó, mondjuk, nekik nincsen központi idegrendszerük, de ez csak a fájdalomérzet és a haláltudat alól ad felmentést nekik.

Úgyhogy marad a szervetlen természet. Sziklák, gázok, egyebek. Bár ha úgy vesszük, az élet csupán egy része - na jó, megengedem, fontos része - a teremtésnek. És a teremtett világot sem helyes elpusztítani. Ahogy tesszük mindennap.

Vagy amikor a férfiember Onán példáját követve földre hullajtja magját, vajon nem az élet lehetőségétől fosztja meg a világot? És nem lenne-e köteles minden ivarérett nő ügyelni arra, nehogy petesejtje megtermékenyítetlen maradjon?

Lehet persze keménykedni: A terhes nő ne dohányozzon, mert a gyermekmérgezés bűnébe esik. Ugyanezért ne igyon szeszes italt, ne drogozzon, ne emeljen fel tárgyakat, ne járjon dolgozni, ne gondoskodjon már megszületett gyermekeiről, hiszen mindezzel  magzata életét veszélyezteti. És ne legyen szegény, ne éhezzen, ne éljen házasságon belüli erőszak közepette.

De nem ezeket válaszoltam. Azt javasoltam: engedjük meg neki, hogy szabad legyen. Hogy maga dönthessen az életéről. Így vagy úgy: övé a felelősség. Nem a miénk, akik a chat-ablakból kihajolva ítélkezünk.