Amikor beszélgetek, gyakran esem abba a hibába, hogy azt hiszem: akivel szót értek, az olyan magamfajta ember. Akivel meg haragos szóváltásba kerülök, az nem nekem való ember.

Úgy is mondhatnám: baloldalon vannak az én barátaim, avagy lelki társaim, jobboldalt pedig az ellenfeleim - netán ellenségeim.

De nem így van. Az utóbbi egy évben ( a Szabadság téri protest kezdete óta ) több száz ismeretlen emberrel elegyedtem szóba és azon kaptam magamat, hogy nem itt húzódik a választóvonal. Magukat egyértelműen valamilyen-oldaliként definiáló emberek gondolkodása, viselkedése, vitakultúrája igencsak vegyes képet mutat: találkoztam csöndes, halkszavú, józanul érvelő járókelőkkel éppúgy, mint magukból kivetkező, artikulátlan, megátalkodottakkal is.

Az elvi alapvetés mentén persze lehetséges a hagyományos dichotómiát alkalmazni ezekre a helyzetekre,de úgy gondolom: nem érdemes. Nem az  számít ugyanis, hogy valaki a trianon-narratívával vagy a holocaust-narratívával írja le a 20. századi történelmet, hanem hogy képes-e együtt látni a kettőt. Vagy legalább megfontolni a másként gondolkodás igazságát.

Nevezhetném akár toleranciának is. De pontosabbnak érzem a töprengés, a kételkedés, a saját kérdéseimre adandó egyedi válaszok kiérlelésének hangsúlyozását.

Miként az egyszeri ember, aki 5 országban élt már, miközben ki se mozdult Munkácsról. Én csak úgy álldogálok egy téren, vagy egy tisztáson, és a régi paradigmába szorult emberek jobbról-balról rám néznek és így szólnak: Te ( hülye, mocskos stb ) ilyen-olyan-szélsőséges, hogy mondhatsz ( gondolhatsz ) ilyesmit?

Hát így.