Rendkívül tanulságos beszélgetésem volt ma. A helyesírási szabályzat legújabb kiegészítése kapcsán néhány furcsaságra próbáltam felhívni a figyelmet. Kételyeimnek és ellenérzéseimnek is hangot adtam. Ilyen például, hogy a partra szálltam 2 szóban írandó ( kivéve a normandiai partraszállást! ), míg a síkra szállás kizárólag 2 szóban írandó ( egy vélemény mellett is síkra szállni lehet csupán, nem pedig síkraszállni ). Legalább is így szerepel a szabályzathoz

De ez mindegy is. Az idézett kérdésben vagy igazam van, vagy nincs igazam. Nem vagyok szakember, csupán anyanyelv-használó egyszerű ember, és ilyen minőségemben foglaltam állást. Vitapartnerem azzal érvelt, hogy a szakma nyilván tudja mit csinál: ha a tekintélyes nyelvészek így látják jónak, akkor az így is van jól. mert helyesírási szabályokra szükség van még akkor is, ha azokat nem a valóság, azaz a nyelv természetes változása, hanem akadémikusok egy csoportja alkotja meg.

Ez már jóval aggályosabb vélekedés. A tekintély mindenek felett való tisztelete ugyanis veszélyes üzem. Azt sugallja, hogy vannak az igazságnak felkent papjai, akik tekintélyük ( megengedem: akár megérdemelten szerzett tekintélyük ) magaslatáról letekintve hoznak szabályokat. Méghozzá nem egy elvont, tudományos - tehát az átlagos tudás-hasznló közember számára nehezen megfogható szakterületre vonatkozóan, hanem mindannyiunk közös kultúrkincsét, édes anyanyelvünket illetően. Mert tétessék különbség a vegyész és a szabálykönyv-író tudós között! Míg a vegyész reggel bemegy a munkahelyére, ahol kísérletek sorának elvégzése után a kapott eredményt, tehát a valóság egy szeletét írásba foglalja, addig a másik bemegy a munkahelyére, és a valóság  üzeneteire tekintet nélkül, önkényes módon szabályokat alkot. Mert a fentebb idézett friss példák nyilvánvalóan nem a valóság egy új, eddig ismeretlen szeletét tárják fel. Nem csupán azért, mert édesmindegy, hogy ezen esetekben milyen írásmódot használunk, hanem mert a szabályok egymásnak is ellent mondanak.

Az igazi probléma viszont az, ahogy vitapartnerem a helyzetet kezelte. Abba a számára szokatlan helyzetbe került ugyanis, hogy addig evidenciának tekintett  - tehát indoklásra nem szoruló álláspontja megkérdőjeleződött. És ezt nem intellektuális kihívásként, izgalmas kalandként élte meg, hanem személye  elleni támadásnak. A szokatlan vélemény megfontolása nélkül, sebtiben indulati alapra helyezte a vitát, és érvek keresgélése helyett személyeskedő támadásba lendült. Majd haragosan elhagyta a terepet.

Szomorú dolog, de nem tanulságok nélkül való. Arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire veszélyes, ha beleszokunk egy kényelmes, jól kipárnázott rendbe, ahol mindennek megvan a maga helye,és ahol a szabályokat mindig odafent hozzák, nekünk nincs is más dolgunk, mint azokat betartani. Ahol a kételkedés krakéler tempónak számít, a vita pofázássá silányul, a nézeteltérések elintézési módja a sértegetés.

Az elme pengeváltása pedig át kell adja helyét az igazi bicskanyitogatásnak ( illetve ízlés szerint: bicska-nyitogatásnak, esetleg bicska nyitogatásnak ).