Úgy hírlik, hogy ma újra a hatvanas évek mintájára épülnek a tökegyforma egyenházak. Minden a párt politikai bizottságában dől el. Komisszárok ülnek be a szerkesztőségekbe. Központi irányítás alatt vegetálnak az iskolák, egy tankönyv közül lehet választani. Sorkatonaságot készülnek bevezetni Sopron környékén, de facto egypártrendszerben élünk, parvenü pártkatonák irányítják a kultúrát, pazarló a gazdálkodás, újra harcolunk az imperializmus ellen.
Nem rossz ez. Hiszen ha visszatérnek a hatvanas-hetvenes évek, akkor újra fiatalok leszünk. Megint rátalálok arra a lányra, aki anno majdnem az enyém lett. Ötven fillér lesz a fagyi, három-hatvan a kenyér, kannából mérik a tejet, kerekes kocsival hozzák a jeget a hűtőszekrénybe, kalauz lesz a villamoson, udvarunkban nyekereg majd a verklis, és itt az óóószeres. Újra összeáll az eredeti LGT, május elején koncert lesz a Tabánban és Radics Béla újra szólózik az Ifiparkban.
Hacsak nem úgy lesz, hogy a harmincas-negyvenes évek jönnek vissza, és újra nyomorogni és rettegni fogunk, majd hősi halottak és égéstermékek leszünk.
Van változás is, persze. Ilyen is, olyan is. Nyitva van a határ ( kifelé legalább ), szabad a szólás ( főleg akinek van elég pénze, hogy kifizesse a bírságot ) - ez régen másként volt. És van közmunka meg szociális öntemetés meg nyílt cigányozás, homofóbia, idegengyűlölet.
Mondják, minden ember arra van kárhoztatva, hogy gyermekei rajta torolják meg azokat a bűnöket, amiket annak idején ő követett el a szülei ellen. Ha ez így van, akkor a mi levitézlett generációnk megkapja, amit megérdemel: visszahullik fejünkre az elbénázott rendszerváltás, a múlt kibeszéletlensége, egész életünk kisszerűsége. Viszont az unokák többnyire már megértően szemlélik nagyszüleik mesébe-illő életét, és mosolyogva képesek azt meghaladni.
Van hát remény. Mondjuk időbe telik, de ha megérjük a napot, amikor unokáink a térdünkre ülnek, elmesélhetjük nekik milyen volt a múlt. És megkérhetjük őket, ne ismételjék meg a mi töketlenkedéseinket. Alkossanak inkább egy tökéletes jövőt.