Családi játékaink egyike a teázás. Nem a sárga páragőz élvezete, hanem annak vissza-visszatérő megvitatása, hogy a tea vajon növény-e, vagy csupán egy főzet. Hiszen nyilvánvaló botorság mentateát vagy gyümölcsteát kérni egy teázóban, aminek egy indiai cserjéből készült italt illene kínálnia.

Avagy épp ellenkezőleg. És itt van a lényeg. Miközben újabb és újabb érveken törjük a fejünket, hogy igazunkat bizonyíthassuk, ráérünk odafigyelni egymásra. És mivel a vitának nincsen tétje, nem kerít bennünket hatalmába az indulat.

Mert a kérdések a fontosak, nem a válaszok. Illetve nem a mások válaszai. És minden nemzedéknek föl kell tennie a maga kérdéseit, még akkor is, ha már számtalan válasz érkezett rájuk korábban.

Miért kék az ég? Miért zöld a fű? Miért kell iskolába járni? Miért dolgozunk? Miért jó olvasni? Hogy működik a rádió, a kandalló. a tehén, az ember? Hová tűnik a fény, ha leoltjuk a villanyt? Hogyan kezdődik az élet? Vajon van-e túlvilág? És lehet-e ott zuhanyozni? ( Woody Allen )

Ha megtaláljuk a saját válaszainkat, újabb kérdések merülnek föl. Vajon a barátom, társam, ellenfelem milyen választ adott ezekre a kérdésekre? Vagy ő föl sem tette magának? Pedig rossz kérdés nincs. Hiszen minden kérdés kinyit egy ajtót, ami mögött talán az igazi, a csak nekünk igazi válasz rejlik.

Ahogy a Galaxis útikalauzban olvasható: a helyes válasz 42. Csak azt nem tudni, mire válasz ez. Amikor a tudósok megkérdezték Bölcs Elmét, hogy mi a végső kérdés, ő azt válaszolta, ennek kiszámítására csak egy nála is nagyobb számítógép képes, A neve Föld.

Hát itt volnánk. Persze egyszerűbb elfogadni a készen kapott válaszokat. Ott a lexikon, a wikipédia, a tévéhíradó, a tudós, a politikus - ez az ő dolguk. És ők teszik a dolgukat. Megadják a választ, helyettünk is.

Ha hagyjuk. És ha nem?