Dante Marvin  egy 13 éves angol kisfiú, akinek eddig 97 csontja tört el, mert üvegcsont betegségben szenved. Ami nem a legmegfelelőbb szó, mert amikor bejutott a brit tehetségkutató verseny elődöntőjébe, egy olyan saját dalt adott elő, aminek éppen az az üzenete, hogy őt nem kell sajnálni, sőt!

 https://www.youtube.com/watch?v=TOSwMbn1840&t=183s

 Ez a betegség hosszas és gyakori kórházi ápolást, és rengeteg műtéti beavatkozást igényel. Az, hogy ez a kisfiú miken ment keresztül, jól leolvasható az arcáról. Ahogy egy interjújában elmagyarázta, csontüregeibe merevítő huzalokat helyeztek el, ezek tartják a törzsét, és olykor igen nagy fájdalmat okoznak neki. Ezek ellenére, olyan erőt és optimizmust sugároz, ami az úgynevezett egészséges emberek legtöbbjében szinte teljesen hiányzik.

Ne sajnáljatok engem, énekeli Dante, a tolószékben ülve. Ami az egyik oldalról nézve fogyaték, az máshonnan nézve, tehát ahonnan ő nézi, csupán egy új lehetőség. Mondhatnánk azt is, hogy ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy másik.

De az üzenet ennél összetettebb. Vajon van-e olyan, hogy normális? Született-e már olyan ember, aki semmiféle hátránnyal, fogyatékkal, gyöngeséggel nem rendelkezett? Dante Marvin azt üzeni, hogy ilyen nincs. És nem az a kérdés, hogy milyen kárpótlást, mennyi szánakozást tudunk besöpörni a környezetünktől, hanem hogy mit kezdünk az életünkkel.

Akadálymentesítés és érzékenyítés címén a „normalitástól”  valamilyen módon eltérő emberek kompenzálását szokás érteni. Korántsem vonatkozik ez azonban valamennyi „nem normális”  embertársunkra. A mozgásukban korlátozott emberek számára akadálymentesnek nevezett utakat és épületeket készítünk; étkezési zavarokban szenvedő emberek számára egyedi étrendet biztosítunk; bizonyos mentális és pszichikai rendellenességgel élők számára pozitív diszkriminációt alkalmazunk. Vajon ki és mikor döntötte el, hogy melyek azok a rendellenességek, amelyek erre az empátiára érdemesek? Hiszen az alaptétel értelmében mindannyian valamiféle fogyatékkal, hiánnyal, nehézséggel élünk együtt. Ezek egy részét vállvonogatással intézzük el, más részét viszont nem is tekintjük hátránynak. Ha például valaki balkezes, az az emberek többségéből leginkább azt a reakciót váltja ki, hogy hát akkor neki nyilván a kreatív agyféltekéje az aktívabb. De jó neki! Miközben például általános iskolában írni megtanulni bal kézzel sokkal nehezebb, hiszen soha nem látod azt, amit már leírtál. Részint, mert takarja a karod, részint pedig mert el is maszatolod, ahogy haladsz balról jobbra a sorban. Olvasni szintén nehezebb megtanulni, hiszen ösztönösen jobbról balra kezded olvasni a szöveget,  majd arra kényszerülsz, hogy balról jobbra is elolvasd, ezáltal sokkal lassabban tudsz haladni a szövegben. Ha bármilyen eszközt akarsz használni, azok mind jobbkezesek számára készültek - és noha lehet szerezni balkezes ollót de az általános iskolák technika óráin ez azért nem az alapfelszerelés része. Így aztán ha bal kézzel ügyetlenül vágsz ki egy papírfigurát, akkor rossz jegyet kapsz.

De ez csak egy példa. A világ nem rendeződik át, azért mert valaki rövidlátó, nagyothalló, túl alacsony, túl magas, kövér, lúdtalpas, botfülű - ha csak az egészségügy valamelyik aktuális trendje be nem sorolja ezt valamilyen kórkép mögé. És akkor,  mint diszlexiás, vagy ADHD-s, vagy aspergeres máris kapsz időkedvezményt az érettségin, plusz pontot a továbbtanuláshoz, és főleg rengeteg együttérzést a környezeted részéről. Miközben egy enyhe autizmussal kitűnő és sikeres informatikus szakember lehetsz. Hangozzék ez bármilyen cinikusnak, a csaknem egész életében tolószékhez kötött Stephen Hawking nem úgy fog bevonulni a tudománytörténetbe, mint szerencsétlen nyomorék, hanem mint csodálatos és zseniális tudós.

Ha műemlékeket rámpával kell körbevenni azért, hogy tolószékkel is meg lehessen őket közelíteni, akkor azt szeretném kérdezni, hogy az utcatáblákat, a bankokban, repülőtereken, pályaudvarokon és számos egyéb helyen kihelyezett monitorokat miért nem látják el olyan lehetőségekkel, hogy a gyengénlátók fel tudják azokat nagyítani általuk is olvasható méretűre? Úgy gondolom, hogy Andrea Bocelli életén még ez sem tudna segíteni, mégsem hiszem hogy szánakoznunk kéne az ő sorsán.

És még valami. Ha egy alacsony embernek a felső polcról kell levenni egy árut, meg fog kérni valakit az üzletben, hogy segítsen neki. Ha a város minden pontján és minden középülete köré rámpákat építünk, akkor nem szükséges segítséget kérni környezetünktől. Csakhogy ebben az értelemben ez kontraproduktív, hiszen egy tolószékben közlekedő emberről nem a szolidaritás jut az eszembe:  én már megtettem a magamét, amikor az adómmal hozzájárultam ahhoz, hogy ő önállóan tudja élni az életét.

A magyar társadalom jelenlegi állapota inkább arra szorulna, hogy a másik emberre való odafigyelés, az empátia, az egymásnak nyújtandó segítés  érzését  erősítsük. Nem attól közelítjük meg a minden ember egyenlőségének  eszméjét, hogy díszleteket emelünk a társadalomban és felfestjük rá a felvilágosodás jelszavait, hanem attól, hogy igyekszünk odafordulni egymáshoz, tudomásul vesszük, hogy mindannyian egyszerre vagyunk tehetségesek és sérültek.

Köszönöm, nem kérem, hogy a közlekedési táblák beszéljenek, hogy nekem könnyebb legyen távolról is felismernem, hogy most akkor merre folytassam az utamat. Inkább azt szeretném, hogy a mögöttem autózók ne dudáljanak tajtékozva csupán azért, mert kissé lelassítok, hogy el tudjam olvasni, merre is van a kijárat a körforgalomból.

Cserébe nagyon szívesen leveszem nekik a 14-es villáskulcsot a felső polcról.