Tormay Cécile-t olvasni igen tanulságos. Bujdosó könyv című munkája az 1918 október 31-e és 1919. augusztus 8-a között eltelt alig egy esztendő történéseit írja le napló formában. Írásművészetének értékelésére nem vállalkozom; végül is szabatosan és szemléletesen fogalmaz, az én ízlésemnek ugyan kissé dagályos stílusban, de hát naplót mindenki a saját szája íze szerint ír. Szembetűnő viszont az a gondolati összevisszaság, ami a szövegből árad.

Dicsőíti a magyar úri osztályt, melynek ő maga nem volt tagja: német eredetű családja csupán a 19. század végén jutott magyar nemesi címhez. Nosztalgiával emlékezik az elhunyt Ferenc Józsefre ( az ún. boldog békeidők érzete még sokáig áthatja a század első felének gondolkodását ), éppen úgy, mint a magyar szabadságharcos hagyományra. Kedvenc államférfija a református Tisza István, aki a Habsburgokkal elég ellentmondásos kapcsolatban állt. Felfogása szerint a szabadságharcainkat mindig magyarok vívták meg, forradalmainkat pedig mindig idegenek ( értsd: zsidók ) robbantották ki. E véleményét az őszirózsás forradalom polgári demokratikus vívmányai (pl. a Tisza-féle korlátozott választójog kiterjesztése ) sem befolyásolták, Rendkívül szemléletes jellemzése szerint

„... Károlyi farkastorokkal és nyúlszájjal született. Küzdött a szavakkal, környezete nem értette állati hangzású dadogását, ... Iskolai tanulmányai nehezen mentek, vizsgáinak eredménye szánalmas volt. Együtt érettségizett a testvéremmel, jóformán semmit se tudott, még a helyesírásról se volt fogalma. A nyomorékot vitte az élet, amelyen ő kegyetlen bosszút vett kegyetlenségéért. Kártyázott, orgiákat ült. Az emberek nevettek rajta. Senki se vette komolyan. A degenerált farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben.”

Saját dzsentri osztályát a nemzet letéteményesének, minden jó forrásának tartotta, a modernizáció, a polgáriasodás híveit – legyenek azok az övénél ősibb, valódi főnemesi sarjak vagy holmi „galiciáner gettó-népség” - pedig a Gonosz megtestesüléseinek. Ahogy írja: „A tekintély és a hagyományok megdöntése a nemzetek pusztulásának előfeltétele.” Buta szóviccel élve: de genere versus degeneratio. A nemzetségből származó szemben a fejlődésből visszamaradottal.  Csak éppen maga Tormay az, aki a teljesen degenerált magyar dzsentri osztály képviseletében utasít el mindennemű fejlődést, és teszi a reformkor oly ígéretes haza és haladás eszméjét a modernizáció vagy nemzeti gőg megosztó ideológiájává a Horthy-korszak politikusainak és mai követőinek kezében.