A Mindenki című kisfilm nem azért jó, mert megnyerte az Oscar-díjat, vagy mert a gyerekek nagyon jól játszanak, vagy más efféle szakmai szempont okán. Elsősorban azért jó, mert arra késztet, hogy beszéljünk róla. Néhány elem feltehetőleg az amerikai filmakadémia ízlésvilágának kedvéért került bele ( a film által kínált megoldás például nem eredeztethető a mi valóságunkból ). A kóruséneklés talán kormányzati körök sugallatára kaphatott meghatározó szerepet, elegendő csak a mindennapos éneklés EMMI-koncepciójára gondolni. Egy hivatalos fontoskodó szükségét érezte, hogy a díjátadó után sietve közölje: a magyar kormány jelentős mértékben támogatta a film létrejöttét.
A film erejét mutatja, hogy e - vélt vagy valós – háttérmozgások dacára - a történet és annak üzenete képes hatni. Méghozzá elsősorban azért, mert nem próbál meg egyszerű válaszokat adni bonyolult problémákra. A szereplők jelleme nem egynemű, hanem - amint az a kritikákból illetve a kommentekből látható, igencsak sokrétű. Erika néni viselkedését sokféleképpen lehet magyarázni, hiszen ő komoly munkával juttatja sikerekhez a gyerekeket, az iskolát, és persze önmagát, de ezért cserébe némi konspiratív együttműködést kér. Viszont nem rúgja ki az általa alkalmatlannak ítélt gyerekeket a kórusból ( megfosztva őket a közösség életében és az utazásokban való részvételtől ), hanem ott tartja őket, hogy egyelőre „énekeljenek fejben”, és majd később talán valódi hangjukon is megszólalhatnak.
Csak második megnézéskor figyeltem fel arra, hogy a gyerekek akciójának gondolata nem az igazságért síkra szálló Lizától származik, hanem a főszereplő Zsófitól. Ami számomra legalább is zavarba ejtő. Talán ez is közrejátszik abban, hogy az egyik kommentelő felháborítónak tartja a diákok tanárellenes, „liberális” lázadását.
Érteni vélem a szándékot ( bárkitől is érkezett légyen ), hogy a rendszerváltás körüli időkre utalva ( köpeny, hajviselet ) biztonságos és Amerikában jól eladható környezetben lehetett rámutatni az oktatás – és ennek kapcsán egy egész rendszer visszásságaira. Csakhogy a mai iskolában ( bár nem mindenütt ) még mai is ilyen a folyosó, ilyen az igazgató, ilyenek (is) a tanárok és ilyen a kórus. mint ahogyan a gyerekek is puskáznak, leveleznek óra alatt, fejbeverik egymást majd letagadják azt. és persze, a rendszer is ugyanolyan. Kis adagokban csöpögteti a kényszerű engedelmességet, lehetetlen választások elé állít, tűzzel-vassal irtja a szolidaritás apró megnyilvánulásait.
Mindez ismerős nekünk, akik a Kádár-korszakban töltöttük el életünk jelentősebb részét. Amikor persze volt ingyenes és mindenkit befogadó közoktatás, volt énekkar, sőt kórusmozgalom, és táncház és könyvkiadás és tévéfilmek és színháztámogatás, amikor teljes társadalmi csoportok kaptak esélyt a felemelkedésre. És amikor nem volt szólás- és sajtószabadság, amikor nem egykönnyen lehetett nyugatra utazni, amikor zsarolással embereket lehetett alantas feladatokra kényszeríteni.
Azt hiszem, nekünk a Mindenki mást üzen, mint Hollywood népének. Valami olyasmit, hogy errefelé a dolgok gyakran olyannyira összekuszálódnak, hogy nemigen látszik: hol a színe és hol a fonákja.