Amikor a 19. században megjelent a nacionalizmus, Európa még nem létezett. Határok szelték keresztül-kasul a földrészt, intakt országok csak kis számban voltak e határok között. Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Spanyolország - és persze Svájc. Ráadásul Anglia és Skócia soha nem érezte magát egy politikai egységbe tartozónak, Spanyolországban a mai napig igen erősek az autonómia-törekvések, Svájc meg nem vesz részt a kontinens történelmében - úgyhogy  maradnak a hollandok meg a franciák.

Nekik így nem is volt szükségük a nacionalizmus keltette fellángolásra. A hollandok jól elvoltak a tengerrel folytatott küzdelmükkel, Franciaország meg az erős központi hatalom és a katolikus egyház irányítása alatt már a 19. századot jóval megelőzően nemzetállammá vált. Mindenki más csak hozzájuk képest, tehát viszonylagosan élhette meg a nemzetté válást: kinek mikor sikerült. A Habsburg-birodalom népei, a német-római császárság fejedelemségei és itáliai birtokai, az orosz-török befolyás keretei között vegetáló balkáni népek mind elkésve és kapkodva, egymással perlekedve találkoztak a nacionalizmus által kínált megváltással, és változó sikerrel próbáltak élni vele. Amikor az olasz majd német egység létrejöttével a birodalmi álmok szertefoszlottak, és az első világháborúval a gyarmati versengés is alábbhagyott, mindenki nekiállt meghatározni: kicsoda is ő valójában. Többnyire az jött ki, hogy nem azok vagyunk, akik valaha voltunk, vagy amik lehetnénk. Ebből lett a második világháború.

Európa pedig még mindig nem létezett. Születése egy nagyszerű ötlethez köthető: az önálló nemzeti létet évszázadok óta megtapasztalt és folyamatosan változni, fejlődni képes Franciaország és a sértett, hiú és görcsösen iparkodó Németország összefogásával létrehozni egy háborúktól mentes, egyesült Európát. Valóra váltani egy álmot, realitássá tenni egy fikciót: a nemzetállamok szoros és önzetlen együttműködésével megújítani ezt az öreg földrészt. És erre volt is történelmi esély. Hiszen a 20. századi háborúkban már nemzetállami jelleggel résztvevő országok - a háború kimenetelétől függetlenül - megértették a gesztus jelentőségét és iparkodtak beleilleszteni az Európa-tudatot a saját nemzeti identitásuk keretei közé.

Azok az országok viszont, amelyeknél a 19. századi nacionalizmus nem jutott érvényre, illetve elkésett és 20. századi sovinizmussá silányodott - vagyis a teljes nyugat-Balkán, ideértve Magyarországot is - nem tudtak mit kezdeni az Európa-gondolattal. Errefelé ez nem jelentett mást, mint a szocialista múlttal való szakításnak és a visszanyert szabadságnak látványos kinyilatkoztatását: íme itt vagyunk, mi is érünk annyit, mint bárki más! Aztán számos európai országban megjelentek a szkeptikus politikusok és pártok, ami sokakat elbizonytalanított idehaza. Lehet, hogy nem is olyan jó hely az az Európa?

Ezt ismerte fel a jelenlegi magyar rezsim. Ha egy pillanatra eltekintünk attól a mondhatatlan gőgtől és cinizmustól, amivel a hatalmukat gyakorolják, attól az elképesztő korrupciótól, amivel szétlopják a közös vagyont, és az ideológiai kulturkampftól, amivel az élet minden négyzetcentiméterét átitatják, akkor be kell látnunk, nem csak úgy vaktában gyűlölködnek. Azt tekintik szent küldetésüknek, hogy Magyarországgal bepótoltassák az elmaradt és elveszett és elcseszett nemzeti gondolkodást, hogy önbecsüléshez juttassák a népet, hogy végre mi is saját kezünkbe vehessük saját sorsunk irányítását. Ezért a "Tiszteletet a magyaroknak" kampány, ezért a Brüsszel-ellenesség, ezért minden.

És ez az igazi bűnük. Nem csupán azért, mert senki nem adott nekik felhatalmazást erre, hanem azért, mert ezt így nem lehet csinálni. 150 év gondolkodásának zsákutcáiból nem lehet lovasrohammal kitörni. Nem lehet megúszni azt a folyamatot, amelynek során egy világlátásában jobbágyi, társadalmi kapcsolatrendszerét tekintve dzsentri, önmagára balsors-tépte áldozatként, a vele együtt élőkre ellenségként tekintő frusztrált és bizonytalan tömeg öntudatos, büszke, hazáját méltósággal szerető nemzetté válik. Orbán és csapata zárójelbe tette az elmúlt 70 évet, de ennyi erővel az elmúlt 150 évvel is megtehette volna ugyanezt. Amit tesznek, az kártékony, mert azt a hamis látszatot kelti, mintha az ő legyőzésük lenne a feladat. Történelmi bűnük abban áll, hogy elhomályosítják a látásunkat: elénk tolakodnak, hogy ne lássuk tisztán múltunkat és jövendőnket. Nem engedik, hogy tükörbe nézzünk és mi magunk vegyük észre hibáinkat és persze erényeinket is. Nem azért ( nem csak azért ) kell eltűnniük, mert gazemberek, hanem, mert akadályoznak minket a munkánkban.

Tegyük hát akadálymentessé az utat. Abból nem lehet baj.